2013. április 20., szombat

A múlt érték - Tanulj az Öregektől, amíg megteheted

Az alábbi cikket a http://hagyomanyaink.5mp.eu/web.php?a=hagyomanyaink&o=1YVJKthmiT weblapon találtuk meg az atalveto.ro révén és nagyon megnyerte a tetszésünket, hiszen a öko-mezőgazdasági termelés egyik alternatíváját mutatja be, összekötve a régi hagyományos, a modern zöld és lovas technológia hasznos és egészséges együttélése mellett téve le a voksát!
Az ahogyan megtervezte és cikkeit megírta igencsak hasznos a HANGYA gazdák számára igy teljes terjedelmében adjuk közre e témában megalkotott tanulmányt, s egyben meg is köszönve a szerzőnek, hogy gondolt a magángazdákra is!
A Székelyföldön kialakult "székely ló" bebizonyította életképességét és gazdasági értékét, amire a Hangya-gazdák biztosan alapozhattak. Ezekhez kialakított munka erő gépekről eddig vócsak elvétve lehetett olvasni. Az alább közreadott tanulmányból kiderülhet, hogy mennyire fontos eszköztár áll a Hangya-gazdák rendelkezésére, amely nem csak a mezőgazdasági termelésben levők hanem a kisgépeket gyártó gazdasági egységek számára is ösztönző hatással lehet! 
Úgy gondoljuk, hogy a cikknek az Erdélyi Hangyában való közlése egybeesik a szerző azon gondolatával is, hogy minél nagyobb olvasóréteghez jusson el a cikke, a tudása, hiszen amint a választott mottója is mutatja értékeli az öregektől való egész életen át tartó tanulást. 
Még egyszer köszönjük a szerzőnek (és a weblap tulajdonosának) a Pintér János úrnak! Fontosnak tartottuk, hogy a weblap bevezetését is idemásoljuk, hiszen ebben a szerző is leírja a maga hitvallását. Gratulálunk neki! (Erdélyi Hangya szerk.)  
Mottó: A múlt érték Tanulj az Öregektől, amíg megteheted
Bevezetés
Az oldal létrehozatala hiánypótló szándékkal és a figyelem felkeltésének reményével indult. Ne várjon senki retorikai magaslatokat, végtelen körmondatokat és nyelvészi minőséget. De bízom abban, hogy aki ezt a lapot megnézi, egy részét vagy az egészet elolvassa, az itt leírtakat megérti, abban valamilyen érzelmeket ki fog váltani. Nem kell, de nem is lehet, hogy minden egyes érdeklődő pozitívan bírálja el és kövesse a példámat, de ha már csak páran egyetértenek velem, már nem csak öncélúnak tekinthető az, amit a családom és én csinálunk. Szándékom szerint az oldal folyamatosan bővülni fog. Persze inkább cska akkor amikor a paraszt szabadságon van, tehát télen.
Előre kell bocsátani azt, hogy ez az életmód nem egyszerű, sok lemondással és kompromisszummal jár együtt, viszont összességében megéri. Megéri az, amikor az ilyen körülmények között felnövő gyermek már óvodás korában ismeri az összes tanyasi állatot, ismeri a kertben termesztett növényeket, ha leesik a lóról egy kis pityergés után vissza akar ülni. Megéri a fáradtságot az is, hogy olyan hihetetlen megelégedettséget érez az ember, amikor a saját maga által termelt zöldséget fogyasztja, a saját maga által felnevelt sertésből készült kolbászt eszi, a saját sütésű, igazi kenyérével. Ezt lehetne a végtelenségig tetézni, de nem ez a cél. Aki kipróbálja, megérti...
Az a világ, amivel az oldal foglalkozik az reálisan lehet hogy elmúlt, de még nem biztos hogy nem jön vissza. Feleségem is és én is népművészei érdeklődésűek vagyunk, ami az jó adag hagyománytisztelettel is társul. A néptáncon és a népzenén kívül foglalkozunk népi kézművességgel is, persze messze sem annyit, mint szeretnénk. Minket is érint a mai valóság minden egyes kis eleme, nem tudunk elszaladni előle.
Az itt található írások és képek segítségével megpróbálom azokat a szerintünk fontos dolgokat bemutatni a kemenceépítéstől a tanyasi gazdálkodáson át, a kenyérsütésig, amelyekkel az életünket megváltoztattuk és a jövőben is alakítjuk, amíg erőnk lesz hozzá. Pintér János  utolsó frissítés: 2013.április.17.
Lovas munka és gépei
A lóval való munka egészen más, mint a gépben ülve, pedálokat nyomkodva, vagy manapság azt sem, csak a számítógépre hagyatkozva művelné az ember a földet. Valahogy jobban megbecsüli a munkáját és annak gyümölcsét. Azért mert ezt a gyümölcsöt sokkal nehezebben szedte le? Lehet, de egy biztos, ha így szeded le az érett almát, nem töröd le vele az ágat! 
Az ipari forradalom után a mezőgazdaságot is elérte az iparosodás. Ekkoriban, még nem a mai léptékekkel mérve, de rohamos fejlődés volt tapasztalható. A fából készült berendezéseket lassan felváltották az vasipari termékek. A gépgyárak ontani kezdték magukból a majori és mezei gépeket. Ezzel párhuzamosan a falusi kovácsok kezdték lemásolni az ipari gépeket, sőt egyesek fejlesztették is őket. Ezeknek az új technikáknak azonban nagyon borsos áruk volt. Az egy két kisebb gép, mint például egy egyes eke 2 hízott bika árát is ott kellett hagyni a kereskedőnél (Az oldalon már többször említett Matyi bácsi szerint). Az áruk mellett azonban minőséget kaptak a pénzükért a gazdálkodók. Nem egy gép, miután 40-50 évig dolgozott, és még vagy ennyi időt száműzve töltött el hasztalanul, kis ráfordítással újra munkába állítható.A következő képen, már egy olyan gép látható, amely el is veti a burgonyát. Kutatásaim szerint jobbára egy soros gépek voltak lovakkal vontatva, de előfordult két soros változat is.
Magyarország évtizedek alatt nagyhatalommá nőtte ki magát a gépgyártás, és így a mezőgazdasági gépgyártás terén is. A szürkeállomány újabb diadala volt ez. Több olyan legendás gépgyár létezett, amelyeket a témához kevéssé kapcsolódó is ismer. Ilyenek voltak például a Kühne, vagy a Hofherr és Schrantz. A gyárak történetéről az internet sok hasznos információt hordoz, ezért ezzel én nem említem ezeket. Aztán a „későbbi dulakodás" (II. világháború) után bekövetkezett gazdasági, de elsősorban politikai fordulat előbb az üzemek működésének, majd azok termékeinek működtetésének végére tett pontot. Egy személyes kitérő, hogy mindenki értse mire is gondolok. Dédnagyapám Gerendás egyik jómódú parasztembere volt, akit két háború, egy hadifogság tépázott, majd az idegen csapatok által meghagyott javait "önként" bevitte a közösbe, hozzájárulva a forradalmi népgazdaság soha nem látott fejlődéséhez. Telt múlt az idő és ezek a javak, elavulttá, a kor szellemének nem megfelelővé kezdtek válni és fogyni és fogyni, míg egyszer csak egy két háztájiba meg nem mentett darabon kívül nem sok minden maradt, ezek is csak ideig, óráig.
A már említett Matyi bácsi fogatos volt a Tsz-ben. Végignézte, hogy a kollektívból, tízesével vitték a vastelepre a régi gépeket. Nem is csoda, hisz addigra már nem volt mi húzza, ugyanis a lovak átlényegültek virslivé. Még szerencse, hogy akkoriban a kolhoz felé érzett odaadás némileg lazának volt tekinthető, így egy két masina a ház körül landolt. Megjegyzem, ha ez nem így lett volna, most nekem sem lenne mit bemutatni.
A lapon máshol is említve van, hogy léteznek ma is olyan gazdaságok, ahol tudatosan lóval műveli a birtokot. Ezekre a gazdaságokra épülve, vannak olyan gépgyártók, akik kimondottan ilyen használatra készítenek, a mai igényekhez igazított talajművelő berendezéseket. Mondanom sem kell, hogy ezek a tőlünk nyugatra elterülő országokban vannak.
A weblap e szeletében kísérletet teszek arra, hogy összeszedjem azokat a KuK idejétől az 50-es évekig használt gazdasági és mezei gépeket, amelyek már jobbára csak a múzeumokban tekinthetők meg. Sok olyan berendezésről valószínűleg nem értekezek, amelyeket magam sem ismerek. Ha esetleg a Tisztelt Olvasó szívesen tudomásomra hozna ilyeneket, azt köszönettel elfogadom.
A téma tárgyalása során művelei egységekre szeretném bontani és így megmutatni a gépeket, amelyeket egykoron használtak. Nem szeretném, ha plágium vádja érne az itt szereplő képek kapcsán, ezért hivatkozásként feltűntetem azok fellelési helyét. A téma iránt érdeklődő ezeket felhasználva további hasznos információra akadhat a világhálón.
Talajművelő gépek:
a) Ekék
b) Fogasok, boronák
c) Kapák, kultivátorok, tárcsák
d) Hengerek
e) Lazítók
Vetőgépek:
a) Gabona- és aprómag-vetőgépek
b) Kukorica vetőgép
c) Ültetők
Betakarító gépek:
a) Aratógépek
b) Arató-kévekőtő gépek
c) Szárvágók
d) Burgonyakiszedők
Szénakészítés és kezelés gépei:
a) Kaszák
b) Rendkezelők, rendsodrók
c) Gereblyék
d) Szénafelszedő gépek
Egyebek:
a) Trágyaszórók
b) Permetezők
Majori gépek:
a) Terménykezelők, terménydarálók
b) Cséplőgépek
c) Bálázók
d) Erőátviteli gépek
Talajművelő gépek
Ekék 
Az ekék a talajművelés alfái. Tőlük indul minden a mi a földművelés. Persze csak akkor, ha a forgatásos művelésben hisz a paraszt, és nem a mostanában terjedő, alternatív megoldásokban. Nem utasítom el a változást, de azzal tisztában kell lenni, hogy bizonyos növények igénylik a mélyebb művelést, amelynek szinte egyedüli eszköze az eke, kiváltképp, ha lóval szándékozunk dolgozni.
A kezdeti faekéket az iparosodás, a tömegtermelés a korábbinál lényegesen jobb vasekékkel váltotta fel. Ahány gyár annyi féle termék készült. Léteztek egy két és többfejű ekék, váltva forgatók, nyitó- és ágyekék, ráülős és kísérős kivitelben és még kitudja hány féle változatban. Egy azonban konstansnak tekinthető. Az ekék művelési mélységüktől függetlenül megforgatták a talajt, ezzel aláforgatva a növényi maradványokat, trágyát felhozva a pihent talajt, meglazítva, felfrissítve azt.
A hazai parasztság túlnyomó része, az egy és kétfejes, ekeszarvval szerelt ekéket használta, amelynek nyomait még ma is megtalálhatjuk.
Fogasok, boronák
Talán ez az eszközkategória az, ami az elmúlt száz esztendő alatt a legkevesebbet változott. Először tisztáznám mi is a különbség a két szerkezet között. A fogas egy merev szerkezetű, nehezebb kivitelű és mélyebb munkát végző eszköz, míg a borona lehet flexibilis és akár fogak nélkül szerelt, de mindenképpen könnyebb szerkezetű, sekélyen dolgozó gép.
Természetesen a korai időkben ezek az eszközök sem a drága és a paraszt által szinte elérhetetlen vasból készültek. A fogasokat fa szerkezetre erősített fa fogakkal készítették, míg a boronáknak megfelelhetett egy-egy lombos faág is.
Kapák, kultivátorok, tárcsák
A lovas kapákat és a kultivátorokat akár egy füst alatt is el lehetne intézni. Felénk általában a kapások sorművelő eszközeit mindkét titulussal szokták illetni. Én mégis kísérletet teszek arra, hogy valami különbséget mégis csak tegyek közöttük.
A lovas kapák feladata valóban a kapások közötti sorok gyomtalanítása, a talaj lazítása. Valamikor ezeket a szerkezeteket is főképpen fából készítették. Az iparosodás aztán oly sok típust és változatot hozott, hogy ezek bemutatására akár külön oldalt lehetne indítani. Kis és nagykerekű, állítható és fix szélességű, saraboló, vagy lándzsás kapával. A kapák abba a szerkezetileg egyszerű gépkategóriába tartoznak, amelyeket egy falusi kovács minden gond nélkül el tudott készíteni, vagy az igények szerint „testre" alakítani. Elmondások alapján a régebbi kivitelű, nagykerekű ekekapák voltak a leginkább kedveltek a jó irányíthatóság miatt. Kezelhetőség szempontjából, a felénk vásárhelyi kapának nevezett, menet közbeni mélység és szélességállítási lehetőséggel ellátott és átalakítás után töltögetésre is alkalmas gép volt a legkedveltebb.
A sorművelő eszközökön kívül, sokkal kevésbé elterjedve ugyan, de léteztek a mai szántóföldi kultivátorok ősei, az úgynevezett grubberek. Ezeket leginkább lándzsás hegyű rugós kapákkal szerelték, de előfordultak merevszárú lúdtalpkapások is. A nagyobb gépeket már nem kellett gyalog követni, ráülős kivitelben készültek. Munkamélységük 5-15 cm körülire tehető. Az ebbe a kategóriába tartozó berendezések feladata elsősorban a szántáselmunkálás volt. Alkalmazhatóságuk előfeltétele, a jó minőségű, kevéssé hantos szántás.
Amennyibe a fent említett szántás nem volt optimális, akkor be lehetett vetni a következő kategóriába tartozó berendezéseket, a tárcsákat. Nem kimondottan erre a célra találták ki, de jól alkalmazhatók itt is. Ha Nagy Jenő tanár úr most olvasná, hogy én tavasszal tárcsázok a csernozjom talajon, valószínűleg visszamenőleg kihajítana a földműveléstan vizsgáról.
A tárcsák másik talán ismertebb feladata a tarlóhántás. Hazánkban sem erre, sem az előző feladatra nem igen volt használva, amelynek oka, hogy hazánkban kevéssé elterjedt szerkezetről van szó. Ismét az amerikai oldalakat kell fürkészni ahhoz, ha valaki többet szeretne megtudni ennek a szerkezetnek a működéséről. Méretüket tekintve általában a 2x4 2x6 és 2x8 tárcsaleveles változatokat ismerhetjük. A tárcsák üzemeltetésének sajátosságai szerint 2, 3 és 4 ló kellett a fent felsorolt gépekhez. Ezektől a számoktól el is térhettek a talaj sajátosságinak megfelelően. Egy olyan 2x6 leveles tárcsát, ami nekem is van, homokon 3, feketeföldön 2 erős ló húzta el. De nagyon sokat számít a talaj szerkezetén kívül, annak állapota, növényi borítottsága és a művelési mélység. Egy biztos, jó erőben lévő lovakat igényel.
Hengerek
A kezdetektől egészen a XX. század derekáig fa keretekre szerelt farönkök látták el a hengerek szerepét, ami a talaj felső rétegének tömörítése volt. Bizonyos, elsősorban apró magvú növények termesztéstechnológiája megköveteli, hogy a vetés után, esetenként előtte is hengerelni kell a talajt. A fa hengereket olyan kerettel látták el, amelyre az állatot hajtó személy fel tudott állni, ezzel növelte a nyomóerőt.
forrás: www.sulinet.hu
Később, az ipari termékek megjelenésével szaporodni kezdtek a vashengerek, felteszem párhuzamosan a TSZ gépműhelyből pedig fogytak. Sima és gyűrűs hengerek még a mai napig előfordulnak a lovas gazdáknál, de az újabb fejlesztésű eszközök, elsősorban tőlünk nyugatra lassan kiszorítják ezeket is. Kutatásaim során azonban találtam olyan a század elejéről való, vasból készített eredendően is igás állatokra tervezett hengereket. Említenem sem kell, hogy ezekre is nagy hatással lehetett az Atlanti óceán, mert annak két partján voltak felfedezhetők. A felépítésük szerint két típust lehet megkülönböztetni. Eszerint az egyik nem túl érdekes, hiszen a ma használt háromtagú hengerekre hajaz. A másik viszont annál nagyobb meglepetést keltett bennem. Ez esetben is 3 tagról beszélhetünk, viszont ezek egy tengelyre voltak felfűzve. A hajtó a középső felett ült. Ez az egyszerű megoldás lehetővé tette, hogy forduláskor a hengertestek diferáljanak, ezzel megkönnyítve a feladatot.
Lazítók
A lazítók már az újabb keletű lovas gépek közé tartoznak. Feladatuk, a talaj tömör, a művelés által rongál részének, az úgynevezett eketalpnak a törése. Hajdanán, amikor a földeket még nem járta ennyi kerék mint manapság, ezt a problémát nem ismerték. Az eketalp egy erősen tömör réteg, mely az erőgép barázdáskerekének nyomásara alakul ki. Megakadályozza a talajnedvesség mozgását és a növény gyökereinek mélyebb rétegekbe hatolását.
A lovas lazítókések a nagy vonóerőigényük miatt általában egy késsel vannak szerelve, melyek munkamélysége közepes, maximum 40 cm. Természetesen ezek az értékek a lovak számának emelésével módosíthatók.
Vetőgépek
A vetőgépek tömeges megjelenése is az ipari forradalom, az olcsó tömegtermelés számlájára írható. Az ezt megelőző pár ezer év során az ember kézzel vetette a gabonát épp úgy, mint ahogy az összes többi magot. A gépesítés specializálódása egyre több típusú egy egyre bonyolultabb berendezés megjelenését tette lehetővé.
Gabona- és aprómag-vetőgépek
A korai időkben, nem csak lovak és más igások számára alkalmas vetőgépeket készítettek, de emberi erővel vontatható 3-4 soros gépek is készültek. Ez utóbbi kategóriába tartozó igazi kuriózumot magam is csak egy példányban láttam eddig.
Hazánk korabeli technikái közül általában a századforduló környékétől a 2. világháború körüli időszakig terjedően maradtak ránk viszonylag nagy tömegben vetőgépek. Ezek kezdetben fából, később egyre inkább vasból készültek. Sokukat közülük átalakítottak traktor után, lehet hogy éppen ennek köszönhető a megmaradásuk. Természetesen az átalakítás nem volt fájdalommentes, mindegyikük elvesztette a kocsiját, a gép elejét. Más esztétikai sérülést is elszenvedett e masinák közül sok. Ahogy a fából épített kerekeik az idő múlásával elenyésztek, nem építették őket újra. Inkább az időjárás viszontagságainak ellenálló vasból lettek újrakreálva. A mezőgazdaság iparosításával feleslegessé vált, addigra a „közös" minden átkát elszenvedő gépeket a szekerekkel együtt kazalba rakták, a fa alkotórészeiket elégették, a maradékot pedig a szocializmus építésére újra olvasztották.
Általában 12-17 sor egyidejű vetésére voltak alkalmasak ezek a gépek. Sok gyártó foglalkozott a vetőgépekkel, de a legkiemelkedőbb talán a Kühne Rt. és annak utódja volt. A vetőszerkezetek közül a hengeres, kanalas és páros kanalas volt a legismertebb. Ezek megjelenése nagyjából. a felsorolás sorrendjében el is fogadható. A páros kanalas kivételével, amely állítható szerkezet, a másik kettőt cserélni kellett a vetendő maghoz igazítva. A vetéshez 2, de inkább 3 ember volt szükséges. Egy hajtó, egy irányító és egy, aki a gépet kezelte. Jó lovakkal egy gyakorlott parasztnak az elmondások szerint nem kellett segítség.
A magyarországi gépek jelentős különbséget mutatnak a németekhez képest. A német rendszerű gépeket valóban el tudta egy ember irányítani.

forrás: www.dexheim.de

A képen is látható, hogy a német rendszer eleje a magyarral szemben nem forog el, hanem csak az első kerekeket irányítják. A magtartály felett hátranyúló hosszú kar ezt az irányító funkciót tölti be. Ezzel a kis különbséggel egy ember munkája megtakarítható.
Kukorica vetőgép
Látszólag ebbe a kategóriába nem lehet újat mondani, ha az előzőt megértettük. Nagyon is lehet. A tengeri vetésére sokkal több géptípus létezett, mint azt elsőre gondolhatnánk. Elsőként a legkevésbé idős gépet hozom fel. Ezzel külön nem foglalkozom, ugyanis nem más, mint a kanalas gabonavetőgép, amit az imént már érintettem.
Következő kukoricavetésre alkalmas szerkeze az úgynevezett pergető. Nagyon egyszerű szerkezetre kell gondolni. Általában egyfejes ekére szereltek egy kis magládát, amely a talajról közvetlenül, vagy az eke kerekéről kapta a hajtást, és mielőtt az eke elfordította volna a hantot, talajra pottyantotta a tengerit. Készült ekekapára építhető szerkezet is. Ezeket tudtommal jobbára csalamádévetésre használták.
Harmadszor a kétsoros kukorica-vetőgépeket említem meg. Se szeri se száma a házilag, vagy falusi mesterek által készített lóvontatású szerkezeteknek. Melyiket tisztán fából, melyiket tisztán vasból készítették és akadtak vegyes szerkezetűek is. Volt olyan amit állatok, volt olyan amit emberek húztak.


A negyedik kategória az előző gyári változatait tartalmazza. Azt nem tudom megmondani, melyik volt előbb, de gyanítom, hogy az aktuális kategóriába tartozó gépek. A kétsoros kukorica vetőgépek is kifejezetten az óceánon túli szerkezetek. Főbb gyártói a teljesség igénye nélkül: IH, John Deere, stb. A hazai gyárakkal rendelkező gyárak is készítettek, gondolom licence alapján ilyen gépeket, ilyen volt a Hofherr és Schrantz gyára is. Ezt onnan tudom, hogy történetesen az én gépem ilyen.


Ezeket a vetőgépeket két lóra tervezték. Erre nem azért volt szükség, mert egy nem bíra volna el, hanem mert a rúd együtt morgott a masina elejét. Úgy képzeljük el, hogy a kocsis a mélységállító karral, gyakorlatilag a rúd gép felőli végét mozgatta. Ha egy ló húzta volna ferdén vetett volna (tudom, kipróbáltam). A szerkezeten állítható a sor és tőtávolság, a vetésmélység és óriási előnye, hogy a kerekek a vetett soron haladnak ezzel tömörítve a mag körüli talajt.
A gépek opcionálisan felszerelhetők voltak műtrágyaszóróval, és a négyzetbevetést segítő huzalos adagolószerkezettel is. A pontos sortartáshoz gyakorlott kocsisra és tapasztalt lovakra volt szükség.
Ültetők
Az Egyesült Államokban sok más lova gép mellett ültetőket is készítettek. Ezek közül legnagyobb számban a burgonyaültetők készülhettek. Sok gyártó még több modelljét lehet az újvilági honlapokon megtalálni. Magyarországi előfordulásukról információm nincs.
Talán a legegyszerűbb szerkezet, amely szorosan nem is ültet, a következő képen látszik:
forrás: picasaweb.google.com

Léteznek gyári berendezések, de amit a képen lehet látni az valószínűleg házi gyártású. Ezt a technológiát a német vidékeken előszeretettel alkalmazhatták, ugyanis sok nyomát lehet találni. Működése igen puritán. A gép haladása közben lyukakat képez, amelyekbe a mögötte haladó munkások dobáltak a vető krumplit.


Betakarító gépek
Aratógépek
A kézi betakarítás a legnehezebb paraszti munkák közé tartozott. A ma emberei közül kevesen tudnák elképzelni magukat, kora hajnalban már a mezőn, tikkasztó melegben, poros, izzasztó és embert próbáló munkát végezve. Szerintem én sem.
A legegyszerűbb aratógép a lovas kasza. A 19. században már voltak ilyen gépek, de gyanítom, hogy hazánkban, ha voltak is csak kis számban lehettek. Nagy hazájuk az USA volt. Több illusztris gyártó, mint a McCormick, a John Deere, vagy a Johnston nagy mennyiségben gyártott lóval vontatható kaszákat több típusban. Ezek megjelenése hatalmas teljesítménybeli ugrást hozott a kézi kaszáláshoz képest. A sorban előrébb haladva, a lovas kasza egy speciális változata következik. A kaszától többek között annyiban tér el, hogy két személy ül rajta. Az egyik, mint a kaszán kezeli a szerkezetet, hajtja az állatot, míg a másik a jobb oldali kerék felett foglalva helyet billenti a gyűjtőt és egy speciális gereblyés szerkezettel képzi a kévéket. Előnye a sima kaszához viszonyítva, hogy a marokszedőknek nem kell a markot szedni hátránya viszont, hogy gyorsan kell dolgozni, mert ameddig az előző sor kévéit nem szedték, kötözték és rakták el, addig a gép nem tudott a következő rendre állni. Tapasztalatok szerint 1 géphez 20 átlagos képességű marokszedő szükséges.


Kronológiailag tovább haladva az úgynevezett aratógép következik a lajstromban. Az aratógép, már komolyabb eltéréseket mutat a korábbi berendezésekhez képest. A vágórész nagyobb, ami egy platform elején kapott helyet. Ennek a platformnak szállítási és munka-helyzete van, amely z egyszerűbb szállítást hivatott megoldani. Ezen kívül rendelkezik egy motolla szerkezettel is, amely a platformra vágott kalászosból alakítja ki a kévéket. Előnye az elődökhöz képest, hogy a motollák a gép mögé teszik a kévét, így ez nem zavarja a következő sorra állást, hátránya, viszont a gép megnövekedett mérete és súlya miatt támadt fokozottabb vonóerőigény. Ezt a gépet a traktoros időszakban tovább használták, a lovakat kiiktatva, a kezelő személyt azonban tovább foglalkoztatva.
Arató-kévekötő gépek
Elérkeztünk az utolsó még lovakkal vontatott, vontatható gépig. Ez az arató-kévekötő gép. Ahogy a neve is mutatja, ez a szerkezet, nem csupán levágta a gabonát, elkészítette a kévét, de össze is kötötte azt. Talán ez a gép élte túl a lovas gazdálkodást legtovább. Ameddig a kombájnok nem szorították ki végleg a cséplőgépeket, addig ezeket is használták, igaz traktorvontatással. Szerkezetüket tekintve igen bonyolultak voltak. A kasza miután elvégta a gabona szárát, az egy végtelenített vászonszalagra dőlt, melyben egy motolla is segítette. Ez a szalag a kéveképző részbe juttatta a levágott kalászost, ahol a kötőszerkezet kenderzsinórral összekötötte. Az így elkészült kéve a földre került a keresztbe rakásig. A működtetéshez két, de inkább 3 ló, illetve típustól függően 1-2 ember kellett

Szárvágók (érdekesség képpen)
Ebből a gépcsodából kis hazánkba jutott e, nem tudom. A világhálón találkoztam vele először ezért úgy érzem, egy két szót kell róla ejteni. Hazája, mint megannyi akkoriban igen modern gépnek, az újvilágban, az Egyesült Államokban volt. Két nagy gyártó biztosan foglalkozott az előállításával a John Deere és a McCormick.



A katalógusok és a képek alapján a használatához szükséges személyzet és lovak száma megegyezik az arató-kévekötő gépével. Működése során egy sor tengerit vágta ki, amit összegyűjtött és kévét képzett belőle. Azt hogy összekötette e, nem tudom. Kisbirtokon ma is használható lenne, így én is szívesen alkalmaznám. A kukorica kévézésén kívül használatos volt kender betakarításához is. Manapság kendert (rostcélú) sem igen lehet látni, nemhogy ilyen masinát.

Burgonyafelszedők
A legegyszerűbb burgonyafelszedő gép az eke volt. Kiesebb gazdaságokban, ahol nem volt lehetőség, vagy igény speciális krumpli pörgetőt használni az ekék is megtették. Készítettek speciális kormánylemezzel, direkt a krumpli felszedésére is, de alkalmazható volt a szántáshoz használt eke kormánylemezzel, de inkább nélküle.
Nagyobb pityókaföldekre speciális, népi elnevezésén krumpli-kipörgetőket gyártottak. Egy ekevas szerű szerkezet megemelte, meglazította a burgonyát és a körülötte lévő talajt, a kerékről hajtott pörgető, pedig kiemelte onnan a termést és a sor mellé szórta. Ezt kellett aztán kézi erővel felszedni. Egyes gépekhez opcionálisan gyűjtőket is lehetett vásárolni.
Később a traktorok mögé alapelvében megegyező, de TLT-ről hajtott pörgetőket gyártottak, melyek alapjaiban a lovas gépektől nem különböztek.

Szénakészítés és kezelés gépei
Kaszák
Aki kaszált már kézzel egész nap, pontosabban pitymallat és szürkület között, az tudja milyen embert próbáló munka ez is. A lucerna kaszálása még csak-csak, de a gyep kiveszi a paraszt erejét könnyen, főleg ha tapasztalatlan. Öreg szomszédom jó pár történetet mesélt ifjú titánként miként törte meg a kaszálás. Végtére is, nem csak a kaszálás, hanem a kasza kalapálása és helyes fenése is komoly tudomány volt. Másképpen kalapáltak gabonára, lucernára és megint másképpen gyepre. Valamikor a kaszálókat szegődött bandák vágták le. Ez ugyan a kaszálásnak gyorsabb módja volt a gazda számára, viszont költségesebb is.
A szálas takarmányok betakarításának megkönnyítésére a gépgyártók kifejlesztették az állati erővel vont kaszákat. Szándékosan nem a lovas kasza kifejezést használtam, hiszen marhák számára is készültek ilyen gépek. Min oly sok hasonló szerkezet, ez is az USA gyáraiban jelent meg. A már többször emlegetett John Deere, McCormick, International Harvester és más újvilági gyártók mellett az európai cégek is, mint a Fahr, Hofherr-Schrantz számos típusban gyártották a gépi kaszákat. Működésük egyszerű gondolaton alapul. Az állat igaerejét kihasználva, a tarajról felszedett körmozgást kellett vertikális, alternáló mozgássá alakítani. Ezt a feladatot jobbára gyorsító fogaskerék áttétel segítségével oldották meg.
A kaszák üzemeltetéséhez általában két ló és egy kocsik kellett. Voltak azonban olyan, általában könnyített szerkezetű, és keskenyebb munkaszélességű gépek, amelyek egy ló erejét igényelték.
Mint minden, nehezebb kivitelű szerkezet pótlólagos alátámasztást igényelt annak megakadályozása végett, hogy az állat nyakába túl nagy teher kerüljön. Ezt a feladatot opcionálisan 3 fajta mankókerék segített megoldani. A legegyszerűbb megoldásban egy szimpla kereket használtak rugós tompítással, vagy nélküle. A másik két szerkezet 2-2 kerékből állt. Különbség köztük csak annyi, hogy ez egyszerűbb egy tagú rúdon két passzív kereket, a másik kéttagú rúdon irányított kerekeket foglalt magába.




Stabilitás szempontjából a kettős kerekű változatok jobbak. Hazánkban megmaradt kaszákon kettős kerékkel szerelt változatot nem igen láttam. Sőt, ezeknek a gépeknek általában nem is volt mankókerekük, gondolom újrahasznosítás végett leszerelték őket. Persze a kerekek nélkül is lehet kaszálni. Az egylovasak és az ökrös kaszákon kívül a kettesek is alkalmasak a feladatra, csak jobban igénybe veszi a lovat. Ebben az esetben kummet használata javasolt.
Rendkezelők, rendsodrók
A rendsodróra akkor van szükség, ha a kaszálék nem renden van. Anno ez nem igen fordul elő, hiszen mindenféle praktikát kitaláltak annak érdekében, hogy minél kevesebbet kelljen a kasza után dolgozni. Amikor megjelentek az első kaszálógépek új feladatként a rend kialakításáról is gondoskodni kellett. Mint mindent valamikor ezt a műveletet is kézzel végezték a parasztok. A gépipar ezt felismerve rendsodró berendezéseket fejlesztett ki, amelyek a mai napig, működési elvüket tekintve, használatban vannak. A lovak után készült rendsodrók hazánkban nem voltak elterjedve. Tapasztalatom szerint egy-két nyugatról behozott, a 30-az 40-es években gyártott gép fordul elő.
Rendkezelő: A rendkezelő feladata, hogy a kasza vagy rendsodró után keletkezett rendet, vagy nem renden lévő kaszálékot manipulálja. Oka lehet, hogy a kaszálás után, de még a begyűjthetőség állapotának elérése előtt újabb nedvesség érte a szénának valót. Korábban, de kis területeken még ma is erre a feladatra a vasvilla is elegendő technológia volt. Ahogy a paraszt fogyott, a munka nőtt felmerült a gépesítés igénye. Olyan szerkezeteket fejlesztettek ki, amelyek vagy villás szerkezeteikkel meglevegőztették a kaszálékot, vagy átsodorták a rendet a mások oldalára esetleg szétterítették azt. Jóllehet idehaza azért nem terjedt el ez a gépcsoport, mert az időjárás nem indokolta, de mint érdekesség az esősebb országok gépesítéséből figyelemre tarthat számot.
Gereblyék
Szerintem ezt a géptípust szinte minden, a vidéki tájon megforduló ember látta, a tapasztaltabb korosztály valószínűleg működés közben is. Ebből következik, remélem nem csak számomra, hogy a gereblye a legelterjedtebb lovas gépek egyike. Természetesen ezek is rendelkeztek egy előddel, ami nem volt más, mint a kézi mozgatású, 1,5 méter körüli nagygereblye, azaz a bőgő. A bőgő használata nem egy leányálom, tapasztalatból mondom. Lassan haladó, sok gyaloglást igénylő munka volt a használata. De mire is használták a bőgőt? Minden nemű szálas maradékot szedtek vele össze kaszálón, vagy tarlón. A régi emberek nem restellették akár egy csomó fű, vagy egy vödör búzakalász összeszedését, az életük múlhatott rajta. Gyakorlatilag a lovas gereblye ennek a nagy kézi gereblyének a hatékonyabb, fejlesztett változata. És itt jön a lényeg. Nem a szénát gyűjtötték vele, hanem annak maradékát. Persze nem kizárt, hogy arra is lehet használni, de eredendően nem arra készült.
A lovas gereblyék egy lóerősek. Használatukhoz elég egy ló, persze kettővel is működik, de nem igényli. A tarlón haladva, összeszedi az elmaradt szálas anyagot, és miután a gyűjtőtér megtelt, a kezelő kiüríti a fogak emelésével. Ebből következik, hogy a szerkezet nem rendet képez, hanem csomókat.
Tettem még egy szerintem érdekes megfigyelést. Azok a gereblyék, amelyeket láttam, szinte mind hiányos volt. Gyárilag rendelkeztek egy sarkon fordító mechanizmussal. A szerepe szerint azt szolgálta, hogy a gereblye a fordulás során ne hagyjon ki egyetlen négyzetmétert sem, így az előzőleg átfésült terület mellé közvetlenül vissza tudott kanyarodni. Hogy ezeket a kerékblokkolókat miért szerelték le a masinákról, nem tudom.
Szénafelszedő gépek
A szénafelszedők sem tartoztak a hazai gazdálkodók által sűrűn használt gépek közé, Öreg mentorom sem hallott róluk, reakciója is csak ennyi volt: „Volt nagyvilla, minek ez..."
Előfordulásuk a Lajtán és az Óperencián túlra tevődik. Előttem két altípusa ismert, de ezek is csupán a felhordó szerkezetükben térnek el. A szerintem korábbi, szöges lécek segítségével, míg a másik végtelenített láncokra épített felhordó szerkezettel emelte magasba a szénát.
A lenti képen is kitűnik, hogy a gép a talajról kapja a hajtást és a kocsi után kell kötni. Működtetéséhez két ember szükséges. Ha valaki nem akar a bálázással foglalkozni, igen jó alternatívája lehet a szénagyűjtés hagyományos módjának, még ma is.

forrás: www.pferdekutscher.de

Egyebek
Majori gépek
A majorban használt gépek köre az ipar fejlődésével folyamatosan bővültek. Új technológiák léptek be a régebbi elavultak helyére, akár a hajtást, akár a kialakítást helyezzük fókuszba. Kiképzésüket tekintve folyamatosan teret hódítottak az öntvény-alkatrészekből készült berendezések, ezzel kiszorítva a fát a szerkezetekből. Ugyanez a fejlődés mutatkozott a gépek meghajtása terén. Kezdetben emberi és állati erőt használtak, de ahol lehetőség volt rá ott a természet erejét is munkába fogták. Később megjelentek a gőzgépek, majd a belsőégésű stabilmotorok, melyek erőforrásként meghajtották a majorokban használt masinákat. Természetesen az ily módon hajtott gépek, elsősorban a nagygazdaságokban működtek, a parasztoknál megmeredtek a kézi- és állati erővel hajtott eszközök.
Terménykezelők és terménydarálók
Kukoricamorzsoló
A tengeri mindig fontos szerepet játszott a paraszti élelmezésben és takarmányozásban, legalábbis Amerika felfedezése után. Régen a kukorica morzsolása igen fárasztó kézi munka volt, amely még sok időt is igényelt. Ezt a munkát általában este csinálták. Lehoztak a góréból egy kasnyi csöves tengerit, amit körülültek, és lemorzsolták. Az idő előrehaladtával megjelentek a folyamatot segítő, gyorsító szerkezetek. Kezdetben a kéz igénybevételét csökkentő, egyszerű, fogazott fa majd vasdarabokat használtak, melyeket a kukoricacsőhöz hasonlóan a tenyérbe téve végezték a munkát. Ezek nem gyorsították a munkát. Később megjelentek a ládákra szerelhető, kisméretű kézi hajtású gépek. Tapasztalatom szerint a morzsolás teljesítménye tízszeresére növelhető a kézi munkához képest, viszont még mindig kicsinek mondható ennek kapacitása. Óriási előrelépést jelenthetett a lendkerekes gépek megjelenése. Kezdetben ezeket is fa szerkezettel építették, úgy, hogy a morzsolást végző fogakat, mint a szeget beleverték a fából készült kerekekbe. Az ipar fejlődésével az ilyen morzsolók eltűntek, helyükbe a favázas, de belső szerkezetükben öntvényből készített gépek jelentek meg, melyeket később a teljes egészében fémből készültek követtek. Más csoportosítás szerint emberi, állati és gépi hajtású, valamint egy- és többgaratos kivitel volt megkülönböztethető.
A gépeknek annyi gyártójuk akadt széles e hazában és a határokon kívül, mint égen a csillag, ezért kivitelben sok egymástól eltérő darabbal lehet még manapság is találkozni.

Forrás : www.jofogás.hu hirdetés

Terménydatálók
Szemestermény-darálók
Őrlőköves daráló, malom
A legegyszerűbb malmot mindenki el tudja képzelni. Két lapos és kerek kő fekszik egymáson, amit egy néni teker körbe-körbe. Ez a hagyományos kézi malom igencsak időigényes eszköze a darálásnak, őrlésnek. Ezért is lehetett az, hogy házi malmok helyett inkább a közösségi malmokat használták a régiek. Meg persze a liszt minősége. Vélhetően az iparosodás hozta, hogy a parasztgazdaságokban megjelentek a kisebb teljesítményű köves darálók, amivel elérhetővé vált a saját gabona helyben történő őrlése.
A kivitelt tekintve alapvetően két típust lehet megkülönböztetni. Az egyikben a köveket vízszintesen helyezték el. Tudomásom szerint ezek inkább kenyérgabona őrlésére voltak használatban. A másik, szerkezetileg eltérő típus kövei függőlegesen álltak. Előnye, hogy olajos magvakat is lehetett vele darálni. Kövei ugyan valamivel kisebbek voltak, mint az első típusnak, de jobb alkalmazhatóságuk miatt helyet követeltek maguknak a gazdaságokban.
A köveket régente vízenergiával, emberi vagy állati erővel, járgányon keresztül, később gőzmasinákkal, stabilmotorokkal hajtották. Úgy tudom, hogy a köves darálók beállításuktól függően hántolni, darálni és őrölni is tudtak.
Öntvénytárcsás darálók
Időrendben a köves darálók után, de azok elvén működve jelentek meg. Teljesítményük általában kisebb volt a köves testvéreikhez képest, lévén hogy néhány nagyobb géptől eltekintve kézi hajtásúak voltak. Még viszonylag sok készülék maradhatott meg a házaknál a kis teljesítményű, szárnyasok igényeit kielégítő szemtörőkből. Jobbára kukoricát daráltak velük, de a legszorosabb beállítás engedte az apróbb termények őrlését is.
Fogaskerekes darálók, szemroppantók
Az ebbe a kategóriába sorolható gépek külseje egy kis mértékben hasonlít csak a korábbi szerkezetekére. A garat és a lendítőkerék mindkét gépen megtalálhatók. Az állványt kissé, az őrlőszerkezet azonban teljesen eltér a fent említettektől. A leg szembetűnőbb differencia, hogy a darálást két egymással szemben forgó, apró fogakkal ellátott széles kerék végzi. A kerekek közé kerülő termény egyre kisebb helyre kényszerül, amivel megvalósul az őrlés.
Csöveskukorica-daráló

Forrás: www.sulinet.hu

A képen látható masina a csöves kukoricát porította. A garatba beledobott tengerit mindenestől ledarálta. Mi ennek az értelme? Több abrak! A csöves kukorica fele a szem, a másik fele a cső. Ha minden le van darálva több az abrak, igaz hogy a tápértéke kevesebb, de a kérődzők így a csutkát is meg tudják enni. Magam egyetlen egy ilyen gépet láttam azt is darabokra hullva.
Répadaráló
A masina a nevétől eltérően nem darálja a terményt, hanem inkább szeleteli. A felhasználás mértékétől függően több méretben és kivitelben készültek a korabeli gépgyárakban a répadarálók a kézi hajtásútól, a gőzzel, vagy más gépi erővel meghajtottak is. A répaszeleteket elsősorban a kérődző állatok takarmányaként használták, savanyított, vagy nyers formában.
Szecskavágó
A szecskát, (apró növényi szár és levéldarabok) általában a kérődzők tömegtakarmányaként hasznosították, amit kezdetben kézi erővel vágták össze. Apríthattak vele lucernát, kukoricát zölden, vagy kóró formában, kalászosok szalmáját és még sok minden mást. A 19. század közepétől kezdtek megjelenni a gépgyárak által forgalmazott szecskázók. Kialakításukat tekintve két fő típusuk terjedt el Magyarországon. Az egyikben a vágószerkezetet, a lendkereket és a hajtást egy kerékben ötvöző megoldás, a másikban a vágószerkezetet különválasztották a hajtásrésztől. Persze ezeken kívül léteztek más rendszerű berendezések is, de ezek terjedtek el leginkább. A fő kialakítási paramétereken felül más elérések is tapasztalhatók voltak a szerkezetekben, amelyek a méretbeli eltérésben a késdob hajtási áttételének variálhatóságában, vagy akár a kések számának módosíthatóságában nyilvánultak meg.
Cséplőgépek
Ez a gépkategória sosem tartozott a kisparaszti gazdaságikhoz, maximum bérmunkában használtak ilyet. A szemveszteség ellen vívott harcban nagy előrelépésnek számított a cséplőgépek bevezetése. Azt megelőzően kézzel, cséphadaróval, nyomtatással és egyéb módokon verték ki a kalászból a szemeket több-kevesebb sikerrel.
A cséplőgépek, kivételtől függetlenül, komoly segítséget adtak a gabona kinyeléséhez, teljesítménynövekedésben, az élőmunka kiváltásában és a szemveszteség csökkentésben is. Készültek egyszerű, csak verőszerkezettel szerelt szalmarázó és rosta nélküli, általában kézi, majd géppel hajtott eszközök, valamint komoly méret és teljesítménybeli eltérésű szalmarázóval, rostával, ventillátorral, zsákolóval ellátott masinák is. A nagyobbakat természetesen már komoly erőgépekkel kellett kiszolgálni, amelyek kezdetben a gőzgépek, majd az idő múlásával az akkor igen modern önjáró mg-i vontatók voltak.
A cséplőgépek használata nem volt egyszerű feladat. Jól összehangolt, megtervezett logisztikai szervezést és nagyon megerőltető és balesetveszélyes munkát jelentett. A gép mérete meghatározta a kiszolgáló személyek számát. Legkevesebb egy ember etette, egy adta neki a kévéket, egy elvette a szalmát és a magot. Ha a masina nagyobb volt jóval több ember kellett hozz és a meghajtó eszköz működtetését még meg sem említtettem. Ha az asztagokat korábban beszállították a portára azzal baj nem volt, de ha kint csépeltek a mezőn még az aratáshoz is igazítani kellett. Persze ez ritkán fordult elő, mert a cséplőgép alá másképpen kellett aratni, mint manapság, de ezzel az aratógépeknél foglalkoztam.
Bálázók
Hazánkban a bálázok valahogy nem terjedtek el, legalábbis igen kevés nyomukat lehet találni. Az elsősorban amerikai, de láttam cseh gyártmányú gépet is. Rendszerüket tekintve a mai bálázókra hasonlítanak ugyan, de mégis marginális különbséget mutatnak kései rokonaikhoz képest. Ez a differencia a helyhez kötöttség. Általánosan a cséplés során keletkező szalma kezelésére voltak hivatottak, úgy, hogy a cséplőgép mögé tették, a hajtást is a cséplőgépen keresztül kapták. Az etetést vagy a cséplőgép közvetlenül intézte, vagy egy személynek kellett gondoskodni a szalma elhelyezéséről. Két rendszert láttam az egyikben behengeríttette a gép a szalmát mintha csak egy nagyobb kéve volna, a másikban a mai kisbálához hasonló, méretében szinte azonos egységet képzett.
Erőátviteli gépek
Erőátviteli gép alatt és az úgynevezett járgányt értem. Ez nem egy gyenge minőségű szekérféle, vagy más közlekedési eszköz, mint ahogy mai értelemben használjuk, hanem egy nagyon komoly és hasznos szerkezet. Sok ember, még a szakmában jártasak sem ismerik ezt a masinát. Feladata egyszerű volt, gépeket kellett meghajtania. Na de hogy? Ott ahol sem a víz sem a szél energiáját nem lehetett valami oknál fogva befogni, ott nem maradt más alternatíva, mint az izomerő. Ezt az izomerőt kellett valami módon forgató energiává alakítani. A szerkezet elődje az úgynevezett szárazmalom lehetett, ahol az igás állatokat egy tengely körül körbe-körbe hajtottak és azok megforgatták a központi szerkezetet. A szárazmalmok zöme fából készült és helyhez kötött volt. Kellett hát valami kisebb, mozdíthatóbb, amit szükség esetén át lehetett telepíteni. Megszülettek tehát az előbb fa, vas vegyes szerkezetű, majd a tisztán vasszerkezetű járgányok.
A járgányoknak sok típusa ismert, ezekkel nem foglakoznék, de szívesen ajánlom az alábbi linket: http://mek.oszk.hu járgány kulcsszó. Valamint még egy igencsak érdekes oldal, ahol a járgányok mellett a cséplőgépekről is szó van.http://www.omgk.hu/MGGEPGY/fej2.html#fII
Az oldal tartalma nagyon összeszedett, gyártókat és konkrét adatokat is tartalmaz, ajánlom a meglátogatását.
A járgányok szinte teljesen kikoptak, ami nem is csoda, hiszen előbb a gőzgépek, majd a stabilmotorok, végül a traktorok léptek a helyükre, így mezőgazdasági alkalmazásuk már a két háború között is csak elenyészőnek volt tekinthető. Öreg mentorom szerint a tsz világban is csak a cséplőgépek mellett használták a szalmaelevátort hajtották vele, de ott is csak nagyon elenyésző számban. Elmondása alapján maga is csak egyet látott, azt is csak akkor, amikor a vastelepre elvitték egy romos tanyából valamikor a 60-as évek elején.
Visszatérve a működésre. A járgány volt a központ. A belőle kiálló 2-4 rúd szolgálta a gépezet hajtását. Ezekhez a rudakhoz voltak kikötve az állatok. Igásként lovakat, ökröket használhattak, de kisebb változatokat az ember is meg tudta forgatni. Típustól függően kardán vagy szíjhajtással vitték a megtermelt erőt közvetlenül, vagy áttételeket közbeiktatva a felhasználás helyére. Járgányokat alkalmaztak állandó helyre telepítve, vagy mobil formában. Ha fix állása volt tehettek fölé tetőt, így például esős időben is használható volt. Ilyenkor a gépet lesüllyesztették a talaj felszíne alá, azért, hogy a hajtás elvezetésére szolgáló tengely ne akadályozza az állat mozgását. Persze előfordult az is, hogy ezzel az aprósággal nem foglalkoztak, hiszen nem a kezelőnek kellett a rudazatot átlépkedni. Természetesen az állatok megoldották ezt a problémát is. A másik verzió szerint a hajtótengely elejét agy kis kardánnak levezették a talajfelszín alá, majd a végét egy másikkal felhozták, így elkerülve ez imént említett nehézséget. A járgányos lovak nem voltak hosszú évekig egyenletesen használhatók. A folyamatos köríven való mozgás egyoldalú kopást, elhasználódást okozott a vázrendszerükben. Főképpen akkor jelentkezett a csontok és ízületek degenerációja, ha az állat csak ilyen munkát végzett, illetve a hajtórudak a kelleténél rövidebbek voltak. Ebben az esetben a leírt kör sugarának rövidsége miatt az állat kisebb íven volt kénytelen mozogni, ami „féloldalassá" tette.
A járgányok használata inkább a közepes és nagygazdaságok sajátja lehetett, Miből gondolom ezt? Abból, hogy a kisparasztoknak nem voltak olyan nagyteljesítményű masinái, amelyeknek a hajtásához kellett volna efféle motor. A járgányok, mint említettem, szinte beszerezhetetlen eszközök, viszont a mában is komoly létjogosultságuk volna a kisgazdaságok munkájának segítésében. Teljes egészében a fenntarthatóság kerekeibe illő rendszer. Nem csak a mezőgazdasági, majori gépek erőtermelő egységeként, de akár energiatermelésre, vagy kisebb vas- és faipari eszközök motorjaként is el tudom képzelni. Már csak ezért sem teljes ostobaság ez a lehetőség, hiszen a régi iparos műhelyekben az egyszerű gépeket áttételekkel járgányokról is hajtották.
Modern gépek
Amiről eddig szót ejtettem az jobbára a múlt, vagy a jelen egy kis része. A nyugati országokban nagyon komoly törekvések vannak arra, hogy a modern gépek lóvontatású formáit is elterjesszék. Hazánkban is van egynéhány kezdeményezés, ami ezt a célt tűzte ki. Egyre több olyan angol, olasz, vagy akár magyar oldal létezik a neten, amelyek a lóvontatású eszközök új generációit elemzi, mutatja be. A teljesség igénye nélkül ajánlanék pár ilyen weblapot.
Hangsúlyozni szeretném, hogy a fenti oldalak segítségével megismert gépek szépek, jók és jó eséllyel drágák is. Nem tartom kizárólagosnak a használatukat. Egy jól működő évszázados géppel ugyanolyan jól, vagy netán jobban is el lehet végezni a napi munkát, mint az újakkal. Azonban mégis van egy két érdekesség, ami miatt nem lehet figyelmen kívül hagyni az új fejlesztéseket. Ha a parasztnak nincs arra tőkéje, hogy az új masinákat beszerezze, ötlettárnak használhatja őket.
Pár évtized is elég volt ahhoz, hogy merőben új mezőgazdasági technikák és technológiák alakuljanak ki. A régivel ötvözve még jó is születhet belőlük. Néhány olyan megoldást szeretnék ismertetni, amelyek az én figyelmemet is felkeltették.
Előtét kocsi, vagy forecart
Az első gondolatom az volt, amikor megláttam ezt a szerkezetet, hogy ez agy parasztoknak kitalált „villanybicikli". Aztán tisztult a kép. Komoly hasznát lehet venni, bizonyos esetekben, de nem tartom minden áron használandó eszköznek. Az alábbi táblázatban szeretném összefoglalni az érveke pro és kontra az előtét kocsi alkalmazásának:
Ellene 
Mellette
Kis területeke felesleges, a séta nem árt 
A nagyobb földeken, vagy lejtőn sok gyaloglástól kíméli meg a gazdát
Az önjáró, gyári gépeknél nem szükséges
pl. lovas kasza 
A ló nem vágja a lábát a hámfába, nem kell az istrángot nyújtani
Szántón taposási kárt okozhat 
Kaszálóm jól alkalmazható, a kis tömeg keveset tapos
Költséges 
Az egyszerűbbek házilag elkészíthetőek
Nyaklóval is stabilizálható, de inkább kumet típusú hámokhoz való 
Egyenletes a lovak terhelése
A régebbi gépek állítása nehézséget okozhat 
Sok gép utána akasztható
A forecart-okat két nagy kategóriában készítik. Az egyik csupán előtét szerepet játszik, tehát a művelő eszközt ezen keresztül húzzák a lovak, a másik erőátviteli feladatot is ellát. Ez utóbbi kategóriába újabb két alcsoport sorolható. Az első alcsoportba osztottam a talajhajtást hasznosító, a másikba a fosszilis energiával üzemelő kocsikat. Közös tulajdonságuk, hogy olyan gépek üzemeltetését is alkalmasak, amelyek TLT hajtást igénylő rendszert használnak a feladat elvégzéséhez. Az egyik „zöld", mert bár robbanómotor működik rajta, de az üzemanyag felhasználás töredéke a tisztán gépi munkavégzésnek, a másik pedig „nagyon zöld", hiszen maximum a lovak pufognak ki „káros" gázokat